Az ikrek egyik fele ( Kirsten Lovalace )

Szőke, kék szemű, igazi hurrikán a kiscsaj. Energiabomba, akit le sem lehet lőni, folyton pörög, mintha sosem fáradna el. Bár amikor egyedül van, ami nem túl gyakran fordul elő, lévén, hogy ikertestvérével szinte össze vannak nőve, csöndes és elmélyült. Általában ilyenkor ül le festeni, vagy csak úgy rajzolgatni a vázlatfüzetébe, ami olyan neki, mintha a testrésze lenne. Nagyon szereti a családját, ámbár imád szabad lenni, éppen emiatt nagyon akaratos, sosem hallgat másokra, csak a saját hibájából tanul. Emellett, talán azért, mert elvont művész rettentően érzelmes, bulizós, olyan, akit minden hülyeségbe bele lehet rángatni.
Ami a kinézetét illeti középmagas, bár a testvére mellett alacsonynak tűnik, attól függetlenül, hogy ikrek. Gyönyörű bőre van, szerencsés géneket örökölt, a haja természetes szőke, s mindig úgy áll, ahogyan kell neki. Az öltözködése, mások szerint bohókás lehet, ő imád így öltözni, s ezt meg is mutatja mindenkinek.
Nem szeret ember között lenni, antiszociális természete abban mutatkozik meg, hogy az utóbbi időben elkezdett drogot fogyasztani azért, hogy ne kelljen a világ dolgaira koncentrálnia. Három macskája van otthon, akiket nagyon imád, próbálta is kisírni, hogy a táborba is magával hozhassa őket, de megtiltották, így inkább elhozta a három másik doboznyi legjobb barátját. Az ecstasyt, az LSD-t, és a heroint is.

Hullámzik a csillagokkal pettyezett ég, lila köd száll a szemhéjamra, s nem engedi, hogy lehunyjam. Fekszek a füvön, kint a hatalmas hátsókertben, kezemben egy műanyag doboz, üresen, a kupakja elgurult és elveszett a sötétben úszó fűszálak között. A fejem mellett két használt ecset hever, az egyiknek megrágtam a végét, úgy egy fél órája. A testvérem nincs itt, nem tudom, hol hagytam el út közben hazafelé a klubból, ahol elég erősen becsíptünk pár sráccal. Remélem nem esett baja, bár mindig ő volt a talpraesettebb, tud vigyázni magára. Legalábbis jobban, mint én.
Csak fekszem, fázik a hátam, délután esett az eső, eláztatta a kertet, amitől az ingem háta tiszta sár. Mocskos. De nem érdekel. A lábaim felhúzva, kezeim szétdobálva, szó szerint, nem is érzem őket, csak egy enyhe bizsergést az ujjaim hegyében. Bambán bámulok magam elé, fel a mennyei égboltra, nézem azokat a fényes pontokat, amiket az emberek csillagoknak neveznek, szerintük kívánságokat is tejesítenek, de ugyan olyanok, mint az emberek. Megszületnek, élnek, ragyognak, majd meghalnak.
Fáradtan, fájó derékkal fordulok az oldalamra, s így az arcomat is eláztatja a sár. A fehér, selyem ing, ami rajtam van tiszta mocsok, barna, és még el is szakadt egy ponton. A fű simogatja a bőrömet, úgy érzem magam, mint egy bádogdobozba zárt madár. A testem nehéz, alig van erőm mozdítani, mintha ólomsúlyokat kötöttek volna a végtagjaimra.
- Bianca – szólalok meg halkan. Bár nem az ikertestvérem nevét suttogom, hanem a nővéremét, ez azért van, mert tudom, hogy utóbbi most sokkal hamarabb tud a segítségemre sietni.
- Bianca! – egyre hangosabban próbálom kiejteni a nevét, de a torkomból csak egy erőtlen nyögés szakad fel. Négykézlábra vergődöm magam a sárban, de kicsúszik magam alól a kezem és elhasalok. A vizes föld felcsap az arcomba, s az egészet beteríti a sár. Nem érzek semmit, csak azt tudom, hogy be akarok jutni a házba és elfeküdni az ágyamban, hogy aludjak holnap reggelig.