Ava S. Morgan

Ava Sky Morgan magabiztos, harsány, tisztában van képességeivel, erősségeivel. Senki nem látta még őt összezuhanni, csupán táncolni. Táncol, ha valami fáj neki, táncol, ha boldog, táncol, ha dühös, táncol ha sír. Mindig, minden körülmények között táncol. Végtelenül kitartó, eltántoríthatatlan, folyton pörög, és nem utolsó sorban tehetséges is. Segítséget azonban ne várj tőle, ugyanis véleménye szerint, ha nem tudod megoldani egyedül, akkor nem érdemled meg, hogy elérd. Elvégre ő is képes volt eddig mindent megoldani, amit meg kellett, vagy meg akart. Igaz, ő nem tudja, milyen az, ha nem áll módodban a saját bájodat a szüleid pénztárcájával ötvözni. Mert igen, mögötte gazdag anyuci-apuci áll, akik úgy gondolják, egy limit nélküli hitelkártya mindent megold kisebbik lányuknál. Bár ez végképp nincs így, azért annyira nem bolond, hogy ne használja ki ezt. Ebből adódóan lényegében nincs határ előtte: buli, pia, ruhák, ékszer, tanárok, suli - mindből csak a legjobbat.

Két év. Ennyi kellett ahhoz, hogy nagyszerű táncosból utánozhatatlanná váljak. Ugyanennyi kellett ahhoz is, hogy a nővérem felgyógyuljon. Véletlen? Korántsem.
Tizennégy éves voltam, mikor diagnosztizálták Danynél a rákot. Pár nappal később jött a tábori levél, de nem éltem a lehetőséggel. Hogyan is tehettem volna, mikor pontosan tudtam, hogy ez a tábor jelenti a mindent a nővéremnek? Arról nem is beszélve, hogy el sem tudtam volna képzelni három teljes hónapot nővérem nélkül úgy, hogy minden nap bizonytalansággal telt. Bár visszagondolva, lehet jobban jártam volna, ha eljövök és kiszabadulok otthonról. Itthon ugyanis senkinek nem jutott eszébe megvigasztalni, tartani bennem a lelket, vagy egyszerűen csak megnevettetni. Önzőnek hangzik? Lehet. De én még csak egy gyerek voltam. Egy gyerek, akinek végig kellett néznie, ahogy nővére élet-halál határán lebeg, anyja összeomlik, apja pedig a munkába temetkezik. Egy gyerek, aki próbált bolondozni, mosolyogni, küzdelemre biztatni, de sokszor kimerült tevékenysége annyiban, hogy testvére körmét lakozta a kórházi ágyában. Szerencsére gyorsan beállt a napi rutinom. Felkelés, zuhany, suli (vagy éppen néhány koktél a csajokkal, mikor melyikhez volt kedvem), azután irány a kórház, út közben egy szendvics, haza, tánc, vacsora, tánc, lefekvés. Teltek a napok, hetek, hónapok. Jöttek a bulik, a pasik, a balhék. Táncon kívül szinte semmi nem érdekelt, és ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy testileg-lelkileg meg tudjak erősödni. Dany viszont egyre gyengült. Jött a kemo, kihullott a haja, a folyamatos rosszullétekről nem is beszélve. Ezeken a napokon mosolyogva fecsegtem neki mindenféléről, miközben a parókáit fésültük. Azután azon kaptam magam, hogy megérkezett a második levelem A tábortól. Olvasás nélkül a kukába hajítottam. Később kivettem, összetéptem, majd elégettem. Nem kockáztathattam, hogy anya meglássa és elmondja Danynek. Elég baja volt neki e nélkül is. Hamarosan azonban látható javulás következett be az állapotában. Lassan kijárhattunk sétálni a kórházhoz tartozó parkba, később hozhattam neki egy big mac-et, végül két évnyi szenvedés után összecsomagolhatott és hazajöhetett velünk. Ám, amint a megszokott környezetében találta magát, szépen fokozatosan visszatért régi önmagához, akinek feltett szándéka, hogy szüleink helyett megneveljen, valamint átváltoztasson a tökéletes jó kislánnyá mintapéldányává. Aki inkább egy anyára hasonlít, nem egy nővére. Tehát én is visszaváltoztam azzá a hugicává, aki melegebb éghajlatokra küldi a testvérét, mindenre kapható, és dacból bármire képes. Elvégre ilyen egy jó testvéri viszony, nemde?