Danielle M. Morgan

Noha olyan helyen született, s él, ahol aztán tényleg a pénz beszél, egyáltalán nincs elszállva magától. Sőt, ha csak feleannyi önbizalma lenne, mint tehetsége, akkor lenne minden tökéletes. Eszméletlen kritikus magával szemben, még egy dalát se érezte teljesen jónak, holott volt, hogy éjszakákat virrasztott át azért, hogy megírja.
Kedves és segítőkész, egy olyas valaki, akihez az ember tényleg minden gond nélkül mer fordulni. Sokszor mosolyog és nevet, némi humorra is sikerült szert tennie.
Szorgalmas teremtés, akire még a tanárok se bírtak panaszkodni, már az után, hogy rájött, mi érdekli őt igazán. Bár nem kell spórolniuk a pénzzel, ő ezt egyáltalán nem hangoztatja, nem is ez alapján ítél meg másokat, inkább segít, ahol tud. Nem egy alapítványt támogatnak anyjával, főleg a kritikus két év után.
Szerelmes még sose volt, s noha kissé szkeptikusan áll ehhez a témához, mondhatni, neki egyelőre a karrierje fontosabb, nem zárkózik el a fiúk elől sem, ha arról van szó.

Két gyötrelmes év. Ennyit kellett szenvednem azon a klinikán, míg meg nem szabadítottak attól a daganattól, ami majdhogynem már a nyelőcsövembe is befészkelte magát. Nem tudom, mi viselt meg jobban, a kemoterápia maga, vagy az a mérhetetlen bizonytalanság, ami a napjaimat övezte át.
Minden esete úgy feküdtem le, hogy nem tudtam, reggel még felfogok-e kelni. Egyedül a parókák nyújtottak némi vigaszt, amik mögé bújhattam, lévén rendes hajam nem igazán volt. Nem az én hibám volt, bár úgy gondolom, erről senki nem tehet igazán, sajnos öröklődött betegség volt, ami rajtam ki is jött. De leküzdöttem, ma három hónapja, hogy a Manhattan utcáját taposva, magamba szívhatom azt az ismerős és hiányolt illatot, arra gondolva,a igen, győztem.
Nem beszéltem róla, csak pár barátomnak, és persze Lionelnek írtam meg, mi ez a két év kihagyás, tudniillik, miután betöltöttem a bűvös tizennégyet, egyetlen évet sem hagytam ki, sőt már januárban kezdtem karikázni a napokat a táborig, hisz az a nyár jelent számomra mindent, az a pár hét az, amiért érdemes végigszenvedni az egész évet.
Nos, gondolhatjátok, hogy a szűk szobába zárva, mennyire is hiányzott ez az idő, akkor vettem elő az albumot, néztem a képeket, furán pislogva arra a mosolygós Danyre, aki szemei körül még nem voltak karikák, aki még nem hagyta el teljesen magát. Furcsa volt azt a magamat látnom, és sokszor vagy a gyógyszerek miatt, vagy a fáradtságtól, de sikerült azt képzeltem, hogy az a kedves mosoly gúnyossá válik, mintha csak a régi énem akarna szemközt röhögni. Talán ez volt az, mai sose hagyta, hogy feladjam, sőt, arra ösztökélt, hogy küzdjek, és ne hagyjam, hogy a betegség maga alá gyűrjön, még akkor sem, ha a klinikán naponta adta fel valaki a harcot végleg.
De ennek mára vége, a daganat eltűnt, a kezelések segítettek, hajkoronám is visszakerült, mindig máshogy, más színekben játszva, mert miután megtapasztaltam a hiányát, tudom értékelni azt, hogy van. Lélekben is megedződtem, noha a jellemem vajmi keveset változott. Most már tudom, küzdeni sose felesleges, az átvirrasztott éjszakák, amiket a dalszövegeimmel töltök, meghozzák a gyümölcsüket. De azt is megtanultam, olykor nem kell sietni, muszáj megállni, kiélvezni a pillanatot, amíg tart, mert nem biztos, hogy az élet, még egy ilyen lapot tartogat számodra.
Épp ezért nem is gondolkodtam, ahogy a doki rábólintott, csomagolni kezdtem, hogy a nyakamba vegyem az utakat, és meg se álljak a Summer Campig, ahol sejtéseim szerint már várnak páran. Legalább Bee üzeneteiből ezt sikerült leszűrnöm.