Destiny Weaver

Külsőm:
Vessünk egy pillantást rám! Ami első ránézésre kiszúrhatja a szemedet, az a magasságom. Nos, valljuk be, nem vagyok túl magas, sőt, ami azt illeti, elég alacsony vagyok, köszönhetően anyámnak. A magam 157 centiméterével mindig is a tornasor végén álltam, már az Általános iskola óta.
A fejem alakja normális, kissé szív formájú, melyet egy gyönyörű, erős szálú és dús hajzuhatag fon körbe. A természetes hajszínem barna, de néhány éve szőke melír figyelhető meg benne. Puha pofimon találhatóak közepesen telt ajkaim, aranyosan pisze orrom és egy óriási, barna szempár. Bizony, tényleg óriásiak, amit sminkkel próbálok kihangsúlyozni még jobban. Szeretem, ha a lángoló tekintetemmel leveszem a lábukról a srácokat.
Általában a divatnak megfelelő ruhákat hordok, persze, csak ha éppen nem szteccs nadrágban táncolgatok a tükör előtt. Nem gyakran hordok ékszereket, egy nyakláncom azonban van, amit éjjel-nappal hordok, ugyanis azt még az édesapámtól kaptam még mielőtt... Még mielőtt meghalt volna. Igen, kimondtam, meghalt. Nem szeretek erről beszélni, fájó pont az életemben, amit általában elnyomok, s csak akkor tör fel a gyász fájdalma, ha valaki eszembe juttatja. Szóval térjünk is másra.
Belsőm:
Hajlamos vagyok a hiúságra és az önzőségre, valamint néha nagyon makacs tudok lenni. Emellett viszont jó humorérzékkel rendelkezem, könnyen alkalmazkodom, talpraesett vagyok és meglehetősen okos.
A tánc a mindenem. Éjjelem és nappalom. Minden azzal kezdődött, mikor 8 évesen az inetrenet ráakadtam egy táncos videóra, ami nagyon megtetszett. Megpróbáltam utánozni őket, később kész műsort csináltam belőle. Kedvemet leltem benne, s aztán bemutattam a szüleimnek. Sosem felejtem el apám szemének büszke csillogását… Miután beírattak egy kezdő tánccsoportba és elkezdtem komolyan gyakorolni, rájöttem, hogy mennyire szeretem és, hogy ezzel szeretnék foglalkozni. Anya persze mindig kiábrándított. Ő azt szerette volna, ha valamilyen magasabb rendű hivatást választok a főiskola és az egyetem után. Persze, megértem, hogy azt akarta, sikeres legyek, de sosem tudtam elképzelni magam egy ügyvédi pozícióban. Csakis a színpadon, a reflektorfényben.
Miután egy baleset miatt kimaradt néhány év, reménykedem benne, hogy a táborban méltó leszek arra, amit láttak bennem akkor, mikor a meghívómat kaptam.
A tánc mellett a barátokkal töltöm leginkább az időmet. Szeretem a társaságot és meg kell mondjam, szeretek a középpontban lenni. Ez már csak így van. Azt hiszem, ez hozzá tartozik a tánchoz. Szeretem, ha rám szegeződnek a kíváncsi szempárok… Társaságban is kedvelem, ha odafigyelnek rám, ha áraszthatom másra a jókedvemet. Ugyanis talán mások számára hihetetlen lehet, mennyire vidám tudok lenni. Pozitív ember vagyok, mindenben meglátom a jót és még a legrosszabb pillanatban is képes vagyok mosolyogni. Mert erős vagyok. Akkor is tudtam mosolyogni, mikor elbuktam, mikor megtörtem, s hibát hibára halmoztam. Mert muszáj volt. Harcolnom kell.

„Akkor is tudtam mosolyogni, mikor elbuktam, mikor megtörtem, s hibát hibára halmoztam. Mert muszáj volt. Harcolnom kell.”

Azt hittem, minden remekül megy és semmi sem állhat az utamba. Láttam magam előtt a reflektorfényt és a közönséget. Hallottam a zenét és éreztem a késztetést a táncra. De aztán… Apu beteg lett. 14 éves voltam mikor megállapították, hogy súlyos az állapota, ezért kórházban kellett maradnia. Anya azt mondta, ne féljek, meg fog gyógyulni, de már akkor sejtettem, hogy az, amit mond, összeférhetetlen azzal a félelemmel, amit a szemében láttam.
Minden nap meglátogattuk, én pedig táncoltam neki, mert kérte. Szerette, ha táncolok. Tudta, hogy boldogságomat lelem benne, ő pedig tudta, hogy tehetséges vagyok.
Lelkiismeretesen próbáltam a csapattal az iskolai fellépésre, bár néha lemaradtam róla a kórházi látogatások miatt. Nem nehezteltem emiatt apára. Szerettem volna vele lenni, mikor meggyógyul, hogy újra azt mondja, „Menjünk moziba, biztos megint megy valami táncos film. Azokat szereted.” De az a nap egyre csak elhúzódott, s jelét sem láttam a gyógyulásnak.
Aztán a fellépésemen megtörtént az, aminek nem szabadott volna. Megtörtént egy táncos legnagyobb rémálma. Megbotlottam, amitől az egész pillanatnyi táncsor elromlott, s még csak nem is észrevétlenül. Ezután már nem tudtam másra koncentrálni, mint minden egyes rossz lépésemre…

     Még egy utolsó suhintás a szempillaspirál, s készen is állok a fellépésre. Általában nem viszem túlzásba a sminkelést, de azért mégiscsak lesznek nézőim. Összecipzároztam a neszesszeremet és egy végső pillantás után elindultam az öltözőből. A többiek már sorban álltak és én is közéjük furakodtam.
Bárcsak itt lenne apa. – gondoltam magamban. Azt mondta, hamarosan hazajön. Most viszont csak videóról tudja megnézni az előadásunkat, amiről persze részletes történetet szeretne hallani. Csodáltam, hogy még ilyen helyzetben is képes volt másról sem beszélni, mint a fellépésemről.
Anya persze eljött megnézni, türelmesen ült a nézők között arra várva, hogy mi következzünk. Láttam, hogy a kezében tartja a telefonját, valószínűleg felkészül a felvételre. Az ajtóból odaintek neki, hogy lássa, merről jövök, majd visszaállok a helyemre, ugyanis a többiek elindultak. Sorban felmentünk a színpadra, beálltunk a kezdő pozícióba és vártuk a zenét.
Amíg mozdulatlanul álltam, csak arra tudtam gondolni, mennyire jó lenne, ha apa itt lenne, egészségesen. Mert ma, mikor elköszöntem tőle a sietség miatt, olyan gyengének és fáradtnak tűnt. Minden pislogása egyre hosszabbnak tűnt, a keze szorítása pedig nem tűnt szorításnak. Pedig ő mindig is erős volt. Sokat sportolt, edző terembe is járt. Mégsem láttam jelét rajta, a sok munkának, amit ott töltött.
Megszólalt a zene és én megfordultam. Elkezdtem az első mozdulatsort, s minden a legnagyobb rendben ment. Vidáman mosolyogtam, ahogy azt kell és táncoltam a zenére.
Megláttam anyát a közönség között, ahogy fáradt és kimerült arcán büszkeség pihent meg. Rám mosolygott, de akkor a füléhez kapta a telefont. Nem tudtam levenni róla a szemem, ugyanis ijedt és félelemtől tüzes arca nem hagyott nyugodni. Míg testem mozgott, nyakamat nem mozgattam, s végig anyát fürkésztem. Hirtelen a szájához kapott, majd fájdalmasan összeszorította a szemét. Megijedtem a látványtól, de akkor láttam, ahogy felpattan és kisiet az előadó teremből. Léptei gyorsak voltak, s eltűnt. Nyugtalanságom éppen rosszkor jött, ugyanis térforma váltás következett. Azonban rossz irányba léptem, amit megpróbáltam kijavítani. Ebből pedig az lett, hogy… megbotlottam. A fogaimat összeszorítva próbáltam folytatni, de ezután kicsúsztam a ritmusból, s a végéig már nem kerültem újra vissza. Szétestem, de mégis tartottam a mosolyt a számon. Mindvégig vigyort mutattam a világ felé, miközben legbelül sírva fakadtam. Nyugtalan voltam anya miatt, s szégyenkeztem az előadás miatt.
Miután lekerültem a színpadról, megpróbáltam elkerülni a neheztelő szempárokat és futásnak eredtem…


Az nap este, apa kilehelte utolsó lélegzet vételét a kórházi ágyon. Lehunyta a szemét, s többet nem ébredt fel. Szívverése lelassult, majd megállt.
Már nem látta az előadásomat. Már soha többet nem láthattam.
Abbahagytam a táncolást és megpróbáltam mással foglalkozni. Minden erőmet beleöltem a tanulásba, amivel szép eredményeket értem el. A magánéletben elnyomtam a gyászt. Egyszer, csakis egyszer sírtam, de az óta sikeresen visszatartottam a fájdalmas gyász könnyeit. Anyával és a testvéremmel mindig egymás mellett álltunk. De már semmi nem volt ugyan olyan. Nem találtam örömömet semmiben. Mikor anyának ez feltűnt, rájött, hogy a tánc az életem. Támogatott, hogy újra folytassam. De 3 év elteltével már nem akartam.

Hogy aztán 18 évesen végül mi késztetett arra, hogy jelentkezzek abba a tánccsoportba, azt nem tudom. De azt tudom, hogy most itt vagyok. Mindenem a tánc, és soha nem hagyom abba. Apa büszke volt rám azért, amit nyújtottam a színpadon és azt szeretném, hogy odafent is az legyen.