Ambrosia Fischer

Többféle nő létezik. Vannak, akik született édesanyák és mindent kézben tartanak, akár a világ is összeomolhat, náluk másnap reggel fél 8-ra már az asztalon van a reggeli. Akkor ott vannak az üzletasszonyok, akik szigorúak és olyanok, mint akik karót nyeltek, de mégis felnéznek rájuk az emberek, elérték azt, amit mindig is akartak: tiszteletet. Az előbbi két példában az a közös, hogy vélhetően sokat szenvedtek azért, hogy ott lehessenek ahol éppen vannak, hogy kialakítsák az ő tökéletes életüket. Aztán ott vagyok én és a hozzám hasonlók. Akiknek csak megszületni kellett, majd elhitetni a férfiakkal, hogy minden szavuk aranyat ér és jó helyre tenni azokat a formás fenekeket, amikért annyit küzdöttünk. Kivétel, ha eleve jó a genetikád és minimális popsiformáló edzésekkel lekörözöd az egy éve fogyózó asszonyokat. Mi francia nők különösen nagyvilágiak vagyunk, természetesnek vesszük, hogy a dolgok, amiket kinézünk vagy megálmodunk másnap ott hevernek a kanapén. Tájékozottak vagyunk a világ dolgairól és mindenhez van egy-két szavunk. A megjelenésünk kifogástalan. Valószínűleg a viseletünk összértéke megegyezik egy gyári munkás havi bérével. A ruháinkon egyetlen folt vagy ránc se látható és a legreménytelenebb helyzetekben is tökéletes a szettünk. Bájosan mosolygunk ha kell, rezzenéstelen arccal tűrjük a megalázást és nevetünk a férfiak ostoba viccein. Szeretjük a pezsgőt, az epret és nem fintorgunk amikor kagylót kell ennünk. Ilyenek vagyunk mi, ilyen vagyok én is. Egyet leszámítva: a nyelvem túlságosan felvágták ahhoz, hogy olyan kifinomult legyek, mint amilyet anyám elvárna. De még így is képes vagyok minden reggel magamra venni a maszkot, ami megvéd a külvilágtól.  

A medencénél üldögélve iszogatom a frissen facsart hideg narancslevet, miközben unottan lapozok egyet a Vouge e  havi számában. Közben a karórámra esik a pillantásom. Ha minden igaz húsz perc múlva hazaér William. A gondolatra megforgatom a szemem, felőlem akár hetekre sőt hónapokra elutazhatna, csak hagyjuk egymást békén.
- Jesús, bekenné a hátam? - egy bájos mosolyt villantok a medencés srácra és meglengetem a naptejet. Dolgoztassunk mexikói fiatal srácokat, ezzel elősegítve a tanulmányaikat. Jótékony dolog és én nagyon fontosnak tartom, hogy segítsük a fiatal feltörekvő nemzedéket, hogy elérjék az álmaikat.
- De Mr. Fischer nemsokára hazaér és … - a napszemüvegemet az orromra csúsztatom, hogy még jobban lássa kérdő tekintetemet a fiatalember. Az előbbi jótékonysági eszmefuttatáshoz még hozzátenném, hogy kizárólag helyes, sportos testű fiúkat kell istápolni, akik amellett, hogy jól végzik a munkájukat még nagyon szívesen el is szórakoztatják az embert.
- Leszarom, hogy mikor ér haza – felsóhajtok és a fiú felé nyújtom újfent a flakont majd amikor elvette elfekszem a napozóágyon és egy laza mozdulattal kioldom a bikini felsőm pántját. Hallom ahogy halkan felsóhajt és ez valamiféle elégedettséggel tölt el. Mosolyogva csukom le a szemeim, hogy élvezhessem a gondos kezek munkáját a hátamon egészen addig, amíg meg nem hallom a férjem lépteit.
- Azt hiszem Jesús ez nem tartozik bele a munkaköri leírásába – felhorkanok és felpattanok az ágyról, hogy kérdőre vonjam a férfit, aki már a köntösömet nyújtja felém jelezvén, hogy jó lenne, ha nem tennék közszemlére semmit sem. Ó, pedig ha tudná, hogy nincs semmi rejtegetnivalóm a medencés fiú előtt. Figyelem, ahogy öles léptekkel elindul a konyha felé és egy hatalmas sóhaj keretében követem.
- Jut eszembe a luvnyád hívott, valami fontos dologról akart beszélni veled – megtámaszkodok a pultnál és összefonom a karjaim a mellkasomon. Akárhogy is nézem, William iszonyatosan jóképű. Csak ne csalna meg fűvel-fával, csak  lenne az a herceg a fehér lovon, aki akkor volt amikor még csak udvarolt. Azok a kirándulások a hegyekben, ahogy minden reggel ő maga csinált nekem reggelit...Úgy tűnik hat év házasság után az ilyen kis kellemes meglepetésekre már nem számíthat az ember.
- Mondtam már, hogy ne hívd így. Ő az asszisztensem, Rosie. Nem értem mire föl ez a hangnem – na igen, a tisztelet. Amit mindig elvárt tőlem az irányába és ez valahol imponált is nekem évekkel ezelőtt, de mostanára már inkább csak bosszant. Felvont szemöldökkel figyelem, ahogy meglazítja a nyakkendőjét és kijjebb gombolja az ingét – Mit csináltál ma?
Elgondolkozva haraptam bele az alsó ajkamba, hogy vajon mindent megosszak-e vele vagy csak az érdektelen részeket. Azt se tudom miért kérdezi meg minden egyes nap, hogy mit csináltam. Tudom, hogy leszarja. Csak jól nevelt.
- Semmit – megvonom a vállam és felveszem a szemkontaktust, hagyom, hogy a lelkembe lásson azokkal a gyönyörű, igéző szemeivel. Érzem, ahogy vizslat és hallom, hogyan cikáznak a gondolatok a fejében, hogy mi is történhet kettőnk között. Sokat dolgozik, az történt. Az elején élveztem, hogy mindenhová követhettem, de mára már fárasztóvá vált a sok repülés ide-oda. Az új nőről, akit felvett pedig ne is beszéljünk. Távolságtartó lett velem, én pedig máshol kerestem a boldogságot, amit mindig is csak tőle akartam megkapni.
- Boldog vagy? - a kérdése ránt vissza a valóságba, ahol még mindig síri csend van köztünk és egyikőnk se mozdul. Hol vannak már a lelkes üdvözlő ölelések, a vágyakozó csókok? Sehol. Már más kapja őket.
- Nem –