Seth Jones

Lionel a bátyám. Hogy ezt miért is emelem ki ennyire? Nagyon egyszerű. Ugyanis, ha nem tenném, akkor a személyiségeink alapján nagy valószínűséggel senki sem mondaná meg rólunk, hogy testvérek vagyunk. Míg ő a tanári pályát választotta, addig én ugyanezt képtelen lennék elképzelni magamról, ugyanis az iskola, vagyis hát... maga az oktatás sem volt soha az én világom. Mindig is úgy éreztem, hogy túl sok a szabály, ami megpróbál megbéklyózni, hogy lekorlátozhassanak, ezt pedig sosem szerettem. Képes vagyok olykor eléggé más szemmel tekinteni a világra, mint a legtöbben, illetve szeretem is, ha megvan a magam mozgástere és szabadsága. Illetve a személyiségem is kissé nyers. Ha egyszer valamit ki akarok mondani, akkor azt ki is fogom mondani, és nem éppen törődök azzal, hogy az épp megbánt-e valakit vagy sem. Azt hiszem, ez a legnagyobb különbség köztem és a bátyám közt, ő képes többször is megfontolni valamit, mielőtt kimondaná, szinte látni vélem, ahogy forognak a fogaskerekei, és az adott helyzetet elemzi, hogy mi lenne a kommunikációban a legelőnyösebb válasz. Ami engem illet, sosem voltam ilyen. A spontanitás híve vagyok, illetve bátyám megfontoltságával szemben én sokkal forrófejűbb vagyok. Mondhatni, először ütök, majd aztán megkérdezem, mit akart az illető. A heves természet mellé pedig párosult az apánktól örökölt makacsságom, és önfejűségem. Lionel persze nem egyszer hánytorgatta már fel, hogy kissé felelősségteljesebb is lehetnék, ahelyett, hogy mindig a saját fejem után megyek. Viszont a makacsságom vegyül a kitartósággal is. Amit a fejembe veszek, azt meg is valósítom, nem érdekel, hány akadály gördül elém útközben. Illetve... nem fogok hazudni, egy egészséges adag magabiztossággal is meg lettem áldva.
Viszont egy dolog nagyon is közös bennünk a bátyámmal: a sport. Ő is szereti magát karban tartani, míg nekem ez lett az életem. Ilyenkor mindig úgy érzem, szabad vagyok. Így aztán sikerült is elég edzett alkatot magaménak tudni. Izmos, sportos test mellett egy tűrhető magas, vékony alkattal rendelkezem a magam 180 centijével. A fehér bőr mellett sötétbarna, olykor már-már fekete átmenetű, jelenleg rövidre vágott haj és türkiz kék íriszek büszke tulajdonosának mondhatom magam. Férfiasan markáns arcomat gyakran borosta fedi, csak, hogy a jóképűségemet jobban kihangsúlyozzam.

A napom ugyanúgy telik. Az ébresztőóra beteges recsegéssel szólal meg, pontosan, mikor digitális kijelzőjén a szám kereken hat óra tíz percre vált. Szememet ki sem nyitva nyúlok oda, hogy lenyomjam a gombot, és az idegesítő ricsajt elhallgattassam, s így a szobára ismét a mélységes csend megváltó hangja zuhan. De tudom, hogy nincs vesztegetni való időm. Szervezetem már teljesen ráállt erre a rendszerre. Gépiesen dobom le magamról a takarót, s így testemen végigfut egy kellemetlenebb borzongás a reggeli, hűvös levegő hatására. Talán praktikusabb lenne ruhában aludnom, de így sokkal kényelmesebb. Ülök egy pár percig az ágy szélén, majd amikor az óra tizenötre vált, felállok, és elkezdem megnyújtóztatni tagjaimat. Nyújtani kezdek bemelegítésnek, majd elkezdek fekvőtámaszozni. A reggeli menetrendemmé vált ez az edzésforma, ahogy az is, hogy a szokásos adagomat letudva jönnek a felülések. Csak ezután sétálok el a konyháig narancslevet facsarni magamnak. Ha valamit, ezt az életmódomat mindig is fontosnak tartottam, és ez valószínűleg már így is marad. Az ital végigcsordul nyelőcsövemen, én pedig jólesően hunyom le szememet az ízére. Tíz perc múlva már a melegítőnadrágomban és egy fehér, ujjatlan pólóban vagyok, felhúzom edzőcipőmet, és a melegítőfelsőmet a reggeli futáshoz. A lábaim gépiesen mozognak, mintha már nem is én irányítanám őket, tekintetem pedig az utcákon vándorol. Az épületeken, melyek mellett elfutok, az emberek mellett, kik mellett elhaladok. Végigfutok a parkon, ahol még csend honol, a reggeli kutyasétáltatókat leszámítva. Egy nő rám mosolyog, én pedig viszonozom a mosolyát. Fülemben szól a zene, s lehetővé teszi, hogy gondolataim messzire vándoroljanak, így nem is veszek tudomást arról, hogy testileg fáradnék.
Lakásomra visszaérve jöhet a reggeli, majd a zuhany és az átöltözés, ugyanis siethetek, hogy ne késsek el a munkahelyemről, már megint.
- Egy haszontalan figura vagy! Csak azért nem rúglak ki, mert Rick felmondott tegnap este! De ne hidd, hogy nem teszem meg, ha még egyszer elkésel! - még hosszan szövegel, de én nem figyelek a szavaira. Kiszúrok egy apró foltot az ingén, látszik zakója alatt, hogy helyenként gyűrött, szemei alatt karikák éktelenkednek, mely így, hájas, ráncos fejét csak tovább öregítik. Sőt, most veszem csak észre, hogy mintha őszülne a főnök. Gondolom a gondok az asszonnyal nem fiatalítják meg az embert. Rick kilépésére szólhatnék egy olyat, hogy a vérnyomása az egekbe szökjön, de nem akarom magam alatt vágni a fát. Most legalábbis nem, mert kell a pénz a nevezési díjhoz. Ez az átka annak, hogy ha az ember faterja nem díjazza, hogy a fia márpedig bokszoló akar lenni. Pedig döntöttem, ezt ő is tudja. Ráadásul alig várom, hogy újra ringbe szállhassak. Még az első győzelmemnél is azt hitte, csak egy hobbi marad a számomra. Nem is tudja, hogy tőle örököltem makacsságomat... nem fogom feladni. Akkor sem, ha a kitagadással fenyegetőzik. Akkor sem, ha még hónapokig ezen a lepra helyen kell güriznem konyhai kisegítőként. Ahogy most sem reklamálok. Csendben tűröm a szidást, még akkor is, mikor Mr. Hájfej elhord mindennek.
Lehúzom a műszakot. Már sötétedik, mikor elindulok haza. De még nem fogok pihenni. Ahogy hazaérek, csak átöltözök az edző ruhámba, majd a régi edzőterem felé veszem az irányt. Útközben megcsörren a telefon, s akkor, azon a napon megkapom a hírt. Valahogy sosem gondoltam bele, milyen érzés lesz szembesülni vele. Annyi vitám volt apámmal, hogy nem foglalkoztatott a gondolat, milyen érzés lenne elveszíteni, hiába próbált Lionel minden alkalommal békítőt játszani. A világom másodpercek alatt reped ketté. Egyszerre csak az öltözőben vagyok... nem tudom, mikor értem oda, vagy hogyan, nem is emlékszem az útra. Csak ülök a padon, majd gépiesen felállok, és a teremben lógó, poros bokszzsák előtt állok meg. Érintőleges ütésekkel kezdek, hogy koordináljam az ütések gyorsaságát. Majd ahogy belelendülök, úgy válnak a tompa puffanások is egyre hangosabbá. Nem számít semmi. Nem létezik semmi rajtam és a zsákon kívül. Mégis perzselő könnyek siklanak végig az arcomon, de én csak ütök és ütök. Beszív, kifúj, beszív, kifúj. Nem állok le. Megígérem, apa, sosem állok le...