Crystal Adler

A látszhat néha csal. Crys esetében meg főleg. Csak mert tele van tetoválással, sokan elítélik, furcsán néznek rá, pedig elég kedves lány, nem utolsó sorban még esze is van. Na, meg egy saját szalonja a városban, ami eléggé közkedvelt hellyé vált.
Munkájában precíz és lelkiismeretes, hisz nem lehet félvállról venni más bőrének „elcsúfítását”. Vidám, mosolyogós lány, aki mindenkivel megtalálja a közös hangot, és akihez sokan vissza is járnak emiatt. Mikor nem dolgozik, a bulikból is kiveszi a részét, vagy épp a másik szenvedélyének él. Imád motorral száguldozni, vagy bütykölni azt, ez vélhetően azért van, mert három fiú tesóval büszkélkedhet. Alapjáraton elég laza, de munka mellett tanul is, amit szintén nem vesz félvállról, ugyanis most idén már megkaparinthatja a diplomáját is.
A külseje teljesen átlagos, leszámítva azt a pár művészi alkotást, amik végigövezik a karját, lábát, sőt a hátát is. Utóbbit bátyának köszönheti, ahogy azt is, szenvedélyévé vált ez a művészi ág. Eléggé társaságkedvelő, nem küld el senkit, és nem is nagyon lehet látni egyedül.

- Bírom ezt a tábor szezont – nyújtózom egyet, ahogy leveszem a maszkot és újra végigvezetem a tekintetem az újabb remekművön. A srác már a harmadik tetkóját csináltatja velem, és felüdülés, hogy legalább már most nem visít.
Oké, tény először mindenki parázik, már ha nem részeg, mert akad olyan is. Sőt olyan is, aki elhányja magát a dolog előtt, mondhatni semmi újat nem tudnak már mutatni. Ez igaz arra is, amiket magukra varratnak. Nem egy eset volt, mikor egy hajthatatlan delikvenst próbáltam lebeszélni arról, hogy ne egy baromságot varrasson magára, de hát a kuncsaftért mindent ugyebár. Persze nem győzöm ecsetelni, hogy ez nem henna, nem tűnik el csak úgy, és fel is ajánlom, hogy szívesen készítek azt is, hisz nekem oly’ mindegy. De egy tetoválás más, azt jól meg kell gondolni, mert örökre szól.
- Miért mennél te is a tábortűz köré? – vigyorog rám, mire én nagyot biccentek. Bírom azt a hangulatot, ami ott uralkodik, de sajna már két éve nem léptem át azt a bizonyos kaput. Pedig meghívtak… mikor még egy galériába képzeltem magam, körülvéve a saját festményeimmel. De ahogy ment az idő, az én eszközeim is úgy cserélődtek fel. A vászont meg az ecsetet, felváltotta a tű és az emberi bőr. Persze arról nem mondtam le, hogy ügyvéd legyek, azért gürizek már évek óta, és azért támogatnak az ősök is, holott már rég kirepültem a családi fészekből. Tulajdonképp, ahogy betöltöttem a huszonegyet, dobbantottam is, túl nagynak bizonyult a ház.
- A pillecukorért a világ végére is elmennék, az meg csak original jó, nem az a boltban vett szar – mindig szókimondó voltam, és káromkodtam, ha ahhoz volt kedvem. Olykor egy kamionsofőr is megirigyelné a válogatott szókincsem, de az teljesen más.
- Na, bébi, kész vagy.. a többit már tudod – paskolom meg a vállát, mire hangosan kifújja a levegőt. Felnevetek, mert hogy őszinte legyek, ez a reakció a kedvencem. Persze megvan annak az ára, hogy valaki velem csináltat tetoválást, és büszkén állítom, nem vagyok olcsó, viszont a minőség garantált. Ezt bármelyik kuncsaftom elmondhatja.