April Catliff

Hogy lehetsz még ennyi idősen is ilyen? Hogy nézel ki még mindig? Mikor nősz már végre fel? Ezeket a kérdéseket hallottam vagy ezerszer a szüleimtől, idősebb rokonaimtól, volt iskolatársaimtól. Meg úgy általában mindenkitől. De nem értem. Miért kéne nekem egyáltalán valaha fölnőni? Én szeretek így élni. Meg úgy általában, élni. Szeretem a bulikat, az alkoholt, a zenét, az éneklést, a hülyülést, meg általában mindent, ami jó.
Sokan kifogásolják a tetoválásaimat, a mindig más színű hajamat, a tinis öltözködésemet, a tornacipőimet, a rövid szoknyáimat, a szakadt farmeromat, de tehetnek egy szívességet. Mert én nem fogok megváltozni senki kedvéért.
Egyesek flegmának mondanak, szerintem egyszerűen csak laza vagyok. És hogy tanárként nem illik az esti bulikon kissé illuminált állapotban az asztalon táncolni? Vagy esetleg részegen összeszűrni a levet némelyik idősebb diákkal? Meg hogy pár kollégámat idegesíti, ha tusfürdőt teszek a fogkrémes tubusukba, vagy pukipárnát a székükre? Unalmas, begyöpösödött alakok! Lehet persze velem kötekedni, csak aztán nehogy véletlen valakinek valami baja essen! Bár többnyire csak nevetve odébbállok. Meg egyébként is felesleges az egész cécó. Én ilyen vagyok, voltam és maradok, akár tetszik, akár nem.

Torontóban születtem, ami Kanada egyik legnagyobb városa, egy középosztálybeli család középső gyerekeként. Szüleimtől szigorú vallásos nevelést kaptam, ami nem is csoda, hiszen apám az egyház szolgálatában áll. Kiskorom óta vonzott az éneklés, a színpad. Énekesei pályafutásomat is a templomban kezdtem, zsoltárok éneklésével. A sors fintora, hogy mára teljesen elhagytam az egyházat. Igazából Isten létében is kételkedek, bár nemigen szoktam ilyesmin filózni. Meg úgy általában semmin. Én csak élvezem az életet. Az éneklés is az egyik módja ennek.
A szüleim tinikorom óta nem tudnak velem mit kezdeni, amikor is a bátyámmal együtt megalapítottuk az első rockbandámat. Akkor találtam meg magamat, a műfajomat. Mert a punk rock az én igazi területem. A vad hörgések és egyebek. Meg az a szabad életmód, ami ezzel jár. Tizenhét éves voltam, mikor megcsináltattam az első tetoválásom. Anyám szinte szó szerint frászt kapott, kis híja volt, hogy ki nem tagadtak. De reménykedtek, hogy majd kinövöm a „szakadt göncöket” meg a színes tincseket. Hát nem lett igazuk. Legalábbis máig nem sikerült. Talán még hatvanévesen is így fogok kinézni. Punk nagyi. Én bírnám. Szerintem menő lenne.
A középsulin azért valahogy átvergődtem magam, bár sokszor a kicsapás szélén egyensúlyoztam, mert én a tanáraimnak is odamondtam a véleményem a tananyagról, a viselkedésükről, bármiről és persze a tanulás se kötött le. Na meg aztán a verekedéstől se riadtam vissza soha. Nem nőttem ugyan nagyra, de simán nekimentem én a kétméteres kigyúrt felsőbb éves csávóknak is, ha olyat szóltak, ami nekem nem tetszett. A tanulás sose érdekelt. Én mindig is rocksztár akartam lenni.
Úgyhogy érettségi után fogtam magam és az Államokba jöttem (ahol azóta is cikiznek a kanadai akcentusom miatt, pedig szerintem ők beszélnek hülye orrhangon), egy sporttáskányi cuccal. Egy ideig amolyan vándoréletet folytattam, összefutottam pár sráccal, aztán közben ilyen-olyan tagcserékkel, alapítottunk egy bandát és igyekeztünk befutni. Annyira nem ment. Találtunk ugyan lehetőségeket fellépésekre néha, de nem lettünk oltári nagy sztárok. Megvolt az utcazenélős korszakom is. Állandó lakhelyem, az nem volt, igazából most se lenne, ha nem vetett volna a sorsom Napa környékére és az egyik kocsma melletti hirdetőtáblán nem látom meg az álláshirdetést. A banda éppen haldoklott, az egyik gitárosunk lelépett és a dobosunkkal is konfliktusok voltak, én meg egy hirtelen ötlettől vezérelve úgy gondoltam, jelentkezek. Semmi tapasztalatom ugyan a tanítás terén, de énekelni tudok, meg egy-két hangszeren is játszok, gondoltam megpróbálom. Igazából engem lepett meg a legjobban, hogy föl is vettek. Talán nem volt más jelentkező, vagy nem tudom.
Mindenesetre elég nagy bulinak tartom itt lenni a táborban, egyre jobban szeretem. A tanítási módszerem ugyan nem nevezhető klasszikusnak, a karót nyelt diákok aligha kedvelnek, mert nálam nincs szolmizálgatás, meg ilyesmi. Ha elméletet akarnak tanulni, vegyenek maguknak könyvet és olvassanak. Én a közös éneklésben hiszek. A gyakorlat a legjobb tanítómester, nekem az a tapasztalatom. A hagyományos énekórákat a magam részéről én úgyis mindig utáltam, hiába fizették volna nekem a szüleim, akikkel egyébként hébe-hóba tartom azért a kapcsolatot, még ha én is vagyok a család fekete báránya. Annak mindenesetre örülnek, hogy van fixnek nevezhető állásom. Egy szó, mint száz, én olyan órákat igyekszek tartani, amit én is élvezek. A nagyon merev diákokat is igyekszem lazítani. De ha valaki nem úgy teljesít, ahogy én azt elvárnám, főleg, ha tehetséget is érzek benne, azt én kíméletlenül megmondom neki, néha talán nem is annyira tanárhoz illő stílusban. De most miért kéne becsomagolni a mondandómat?
Én csak igyekszem jól érezni magam és lehetőleg megfelelő színvonalon végezni a munkámat is. Persze itt az esti bulik a kedvenceim, nyilván. Ott aztán elengedem magam. Mehet a karaoke is ezerrel! Nem hinném, hogy innen megyek majd nyugdíjba, mert azért még mindig szeretnék befutni rocksztárként, mindenesetre most jól elleszek itt terveim szerint még egy darabig. Már ha nem rúg ki a táborvezető azért, mert megint teleszórtam csípős paprikával az ebédjét a menzán. Valamiért nagyon „felpaprikázzák” az ilyen ártatlan kis poénok. Pedig szerintem vicces!