Minho Nakamura

Nehéz kérdés, még sosem kérték hogy ilyesmit mondjak magamról. Nem is igen tudom hogyan kellene elkezdenem, de akkor lássuk, mi az amit láthatsz. Nem vagyok olyan magas, hiszen japán származású vagyok, a mi népünk nem éppen magas növésű. Szóval nem ezzel tűnök ki a tömegből, de még csak nem is a hajammal, ami sötétbarna, és a napnak hála néha világosabb árnyalatú de nem festem. Szemeim csokoládé barnák, és mandula vágásúak, hiszen ez is amolyan sajátosság. Bármit szívesen viselek, de többnyire a lezser elegancia jellemző, a sötétebb tónusú ruhák, és a szűkebb darabok hiszen harcos volnék, könnyen kell tudnom mozognom. Néha hordok ékszereket is, ez viszont abszolúte hangulatfüggő hogy mit és mikor de ki van lőve a fülem, szóval egy karika, vagy egy kis függő mindig lóg benne. Az ott senkit nem zavar. Szóval a megjelenésem, nem kifejezetten érdekes, inkább amolyan tiszteletet parancsoló, én nem tűnök olyan laza fickónak mint Takeda barátom, akivel szinte együtt nőttünk fel. Én komolyabb vagyok, de tűzön vízen jéghegyen képes lennék a barátomért az unokahúgomért átverekedni magam. Nem vagyok kifejezetten agresszív alkat de odacsapok ha valaki belém köt vagy bántani merészeli Mashiro-t. Nyugodt természet vagyok, megvan a magam humora és még nevetni is szoktam, de sokszor elgondolkodó vagyok, és kiszámíthatatlan, és többen mondták már hogy inkább tűnök valami ifjú yakuza vezérnek mint sportolónak. Persze, erről szó sincs, a családom befolyásos de nem efféle területen mozog, inkább diplomaták, és mivel sok helyen jártunk több nyelvet is sikerült elsajátítanom, az angolon kívül. Azt hiszem erre mondják hogy jó a nyelvérzékem nem?  

Fogalmam sincs, mi a fenét keresek itt a városban, meg úgy önmagában ebben a táborban. Sportolok igen, de nem tudtam hogy itt is teret hódítottak a keleti művészetek és a kendo eredményeim miatt  idehívtak volna. Persze örültem neki, de ez egy újabb kihívás, hogy sikerrel tudjam zárni, és nem lustulhatok el az itt létem alatt sem, hiszen a napi gyakorlás a legfontosabb. A rutin és a megérzések. Nézem a színes embersereget, itt aztán tényleg minden van, nem mondhatom hogy nem elég változatos, de a legnagyobb örömöm, hogy gyerekkori játszótársam, és bajtársam is itt van és együtt jöttünk ide, mindenféle helytelenítő szülői pillantások kereszt tüzében. Érdekelt is minket hogy nem szabadna együtt lógunk, mi akkor is megtettük és most... most itt vagyunk mind. Szeretem és tisztelem a szüleimet, de kiállok azért ami nekem fontos, és ha már kaptam egy lehetőséget, hogy ide jöhessek, a hírességek számára fenntartott, amolyan tehetség táborba hát nyilván nem fogok ellenkezni.

Most, hogy eltelt pár nap kezdek egyre inkább arra a következtetésre jutni hogy talán nem is kellett volna eljönni, hiszen egyetlen más kendóssal, vagy akár csak ázsiai származásúval sem találkoztam, leszámítva Mashirot és Takedát. Pedig már bejártam az egész tábort, oda vissza és sokszor még tilosban is, de egyszerűen semmi. Mondjuk nem olyan fajta vagyok aki megfutamodna az ilyesmitől, de azért jól esne némi társaság, és még az idegesítő unokahúgomnak is örülni tudok olykor. Képtelenség hogy fogja elviselni ha megtudja ki lesz a vőlegénye, előre a fejem fogom attól a balhétól ami ott ki fog törni hiszen lássuk be a kicsike nem éppen finom és nőies. Mindenesetre most éppen elterelődnek a gondolataim erről ahogy egy vörös hajú igazán csinos jelenség suhan el a szemeim előtt. Attól függetlenül hogy nem vagyok egy hatalmas szoknyapecér, szeretem megnézni a jó csajokat és itt a táborban nem mondom akad éppen elég.