Harley McKenzie

Világ életemben egyszerű voltam, és szerintem ez már csak így marad. Ugyanolyan vagyok, mint a legtöbb ember: barátságos, kedves, megértő, szerető, empatikus, türelmes, könnyen barátkozó és a szórakozást pártoló. Extrovertált személyiségű vagyok, bárkivel szívesen elbeszélgetek, de vannak pillanatok mikor magamba fordulok és olyankor jobban hasonlítok egy melankolikus személyhez. Szeretek órákon keresztül a vászon vagy a fényképezőgépem előtt ülni, tanulmányozni őket és a végén alkotni valamit. Számomra nagyon fontos az, hogy a kreativitásomat kiélve megmutathassam azt a világszemléletet mellyel én minden nap átélem a napjaimat. Érdekesnek tartom az embereket, ezért szeretek hangsúlyt fektetni az emberi portrékra, megörökíteni a rezzenéseket, mozdulatokat. Sokat elárul egy kép az emberről, meg az is, ahogyan a másikkal tud csapatban dolgozni. Én szeretek csapatban dolgozni, de néha kissé szétszórt vagyok szóval lehet találkoztál már az egyik fényképezőgépemmel.
A szüleimnek hála megtanultam rendesen, tisztelettudóan viselkedni, ami miatt sokszor visszahúzódónak tűnhetek, és igazából tényleg az is vagyok. Kissé félek megnyílni az embereknek, olyannak tűnhetek, mint akiben van egy áthatolhatatlan pajzs. De ez nem biztos, hogy rossz. Nekem is megvannak a rossz tulajdonságaim, hamar fellehet idegesíteni, néha türelmetlen vagyok, akadnak dolgok, amiket utálok, néha lusta vagyok és néha ’elfelejtem’ befejezni a festményeimet. De az igazából egy módja a művészetem kifejezésének.

Vállig érő, egyenes néha loknis gesztenyebarna hajam keretezi hosszúkás kreol színben pompázó arcomat, melyen egyenlő távolságra ülnek mandulavágású szemüregeimben az égszínkék íriszeim. Orrom formás, nem túl nagy és nem túl kicsi, szerintem méretes a fejméretemhez képest. Ajkaim telt rózsaszínűek, csókra hívogatóak és mindig mosolyként görbülnek felfelé.
Lényegében elégedett vagyok a külsőmmel, 170 centimmel nem tartozok a magas emberek elérhetetlen körébe, a családomban sosem voltak két méteres emberek. A testalkatom nőies, a derekam vékony, ott domborulok, ahol kell és teszek is azért, hogy az alakom ilyen maradjon.
A szüleim kérésére nem mutatok magamból sokat, nem hordok nagyon dekoltált felsőket, és rövid nadrágokat a jelenlétükben. De nyáron, nyaraláskor vagy táborok alkalmával bármit felveszek, csak legyen kényelmes. Szeretem a rövidnadrágokat, a feliratos felsőket és a tornacipőket, amik nem túl különlegesek, de nem is a kinézetemmel szeretnék kitűnni. Ha megkívánják, akkor sokkal konzervatívabban is fel tudok öltözni, a szoknya, hosszú ruha esetleg estélyi nem idegen tőlem, ahogyan a magas sarokkal megáldott cipők sem. Szeretem a lovagló csizmákat, és a szűkszárú farmereket. A kiegészítőket már nem annyira preferálom, mivel beakadnak a fényképezőgépem nyakba akasztójába, és ez zavaró arról nem is beszélve, hogy ha festékekkel dolgozok akkor csupa maszat leszek. Egyetlen kiegészítőt viselek állandóan az pedig a nagymamámtól megörökölt medál.

Néha kíváncsi lennék, mi megy le a szüleim fejében. Például arra nagyon kíváncsi lennék, hogy az apám miért pont a kedvenc motor márkájának a nevét adta nekem. Harley Davidson. Rengetegszer hallottam ezt a két szót, és nem azért, mert, hű de nagy motorrajongó lennék, hanem mert a társaim előszeretettel hívtak így.  Igazából nem vagyok egy különleges lány, nem vittem véghez sorsfordító tettet, nem találtam fel a rák ellenszerét csak egyszerűen szeretek fényképezni és festeni.
Talán ezért a szüleim kissé meg is vannak haragudva, mert a testvéremmel ellentétben, aki sportoló ugyebár és minden idejét a klórral teli medencében tölti, én a házunkban lévő kreatív saroknak elnevezett szobában gubbasztok az esetek 90%-ban. Szerintem jobban örültek volna annak, ha én is bekapcsolódok a víz csodálatos világába, esetleg szinkronúszó leszek vagy műugró, vagy gyorsúszó, de valahogy nem vonz az, hogy napi 10-12 órát egy klóros medencében töltsek.
Szeretek visszavonulni, nézni ki a fejemből, majd ha megtalálom a szükséges inspiráció forrást akkor nekikezdek az alkotásnak. Jelentek már meg képeim a közeli múzeumba, vásárba, ahol pár dollárért el is vitték őket. Azt a pénzt pedig mindig a rászorulóknak adtam, nekem nincs szükségem rá. Óh, hogy még nem említettem? A szüleim úsznak a pénzben, ebből kifolyólag vannak pár elvárásaik velünk szembe. Például az, hogy magániskolába járjunk, jól tanuljunk és a társadalomban megfelelő helyet foglaljunk majd el.
Ezért sem szeretik a szomszédban lakó fiút, pedig számomra igen kedves. Nem sokat beszéltem vele, szinte lehetetlen a közelébe jutnom, mert általában valaki rajtam tartja a szemét. A szüleim rettegnek, rettegnek attól, hogy egy olyan fiúba esem bele, aki nem méltó hozzám. De ha nem hagynak teret, akkor hogyan is találnék magamnak valakit? Szerintem én is azon kevesek közé tartozom, akik a szülei bolondságának áldozatául estek és érdekből mentek hozzá valakihez. Mindegy, belegondolni is rossz ezekbe a dolgokba.
Visszatérve a szomszéd fiúra, akit az ablakomból tökéletesen láthatok, mindennap mikor elhagyja a lakását, majd órák múlva visszatér. Szeretnék vele beszélgetésbe elegyedni, de ez lehetetlen küldetés számomra. De van egy dolog, amit még jobban szeretnék: megörökíteni őt fényképeken. Egyszer sikerült lekapnom valami alkalmon mikor énekelt. Egyszerűen lenyűgözött a hangja, soha nem hallottam még így énekelni embert… majd este megnézve a képeket látni véltem bennük valami különlegességet, valamit, amit szeretnék a képeimen viszontlátni. Életet. Vidámságot. Szabadságot.
- Kész a virágkoszorúd Harley. – óvatosan érinti meg a vállamat Daisy, a legjobb barátnőm, aki az egyetlen engedélyezett személy a ’műtermemben’. Ő ugyanolyan művészet őrült, mint én, bár elmondása szerint nem tehetséges. Én nem úgy vélem, de nem hallgat rám, talán emiatt sem sikerült kapnia meghívó levelet abba a híres táborba. – Legalább lesz mit hordanod a táborban, és akkor gondolhatsz rám. – szomorkás mosoly ült ki arcára.
- Köszönöm, nagyon édes tőled. – öleltem szorosan magamhoz, majd a fejemre tettem a készített fejpántot. – Mi…
- Nézd! Ott megy a göndörke. – örvendezett, majd az ablakhoz ugrált. – Anyudéknak mondtad már, hogy vele szeretnél menni?
- Még… nem sikerült… - haraptam alsó ajkamba. Kimondhatatlan örömet éreztem azzal kapcsolatban, hogy Ő is ott lesz. Talán így lesz alkalmam beszélni vele, bár… Annyi szép és más lány lesz ott, miért kellenék neki én? A sznob szomszédok lánya?