Clarissa Oakley

Külsőmről nincsen sok mondanivalóm, viszonylag alacsonynak számítok a 164 cm-es magasságommal. Alkatilag karcsú, vékony vagyok. A bőröm fehér, a szemeim sárgás-barnás színűek, a hosszú, egyenes hajam pedig kicsit répa vörös árnyalatú lenne igazából, de néhány éve mindig befestem szőkére. Egyesek szerint szépen nézek ki, de én szerintem átlagosan.
Az öltözködés illetően bár követni szoktam kicsit a divatot, annyira azért mégsem vagyok ruhamániás, hogy minden héten ellátogassak a plázába és vegyek valami új ruhadarabot. A kényelmes holmikat szeretem, amik világosak, netán élénk színűek vagy van rajtuk valamilyen minta. De azért ünnepekkor én is fel tudok öltözni egészen csinosan: egy szép ruha, egy magassarkú, kicsit merészebb smink, pár ékszer, kifestett körmök, tökéletesre beállított frizura…
Bár egyke gyerek vagyok, nem mondanám azt, hogy a szüleim elkényeztettek. Nekem is tiltottak meg dolgokat, tiltanak meg még most is és engem is leszidtak jó pár alkalomkor. De aztán mindig rendezni tudtam velük a dolgokat, jól kijövök velük. Úgy vélem, hogy mindenkivel - legyen az tőlem fiatalabb, velem egykorú vagy idősebb-, meg tudom a találni a közös hangot. El tudok velük beszélgetni, habár nem vagyok olyan ember, aki szeret huzamosabb időn keresztül egyfolytában beszélni vagy a középpontban lenni. Inkább a nyugisabb, csendesebb típusba tartozom, akik inkább csak szemlélők egy beszélgetésben. Ez lehet annak is az oka, hogy nem is vagyok egy nagy bulizós típus se, nem szoktam minden hétvégén bulikba menni és részegre inni magamat. Nem is bánom, mert elég nekem, ha a barátaim egy hónapban vagy egy félévben egyszer rá tudnak venni arra, hogy elmenjek velük egy partiba vagy diszkóba. Úgy is mondhatnánk, hogy jó kislány vagyok, barátságos, segítőkész, szorgalmas. Persze van egy csomó rossz tulajdonságom is: a bogarakat nem igazán szeretem, általában elkések mindig mindenhonnan, kicsit lusta, szétszórt és félénk vagyok, de még sorolhatnám a jó és rossz tulajdonságaimat bőven. Ami pedig a hobbijaimat illeti, sokat szoktam otthon, egyedül lenni, sorozatokat nézni, könyveket olvasni, zenét hallgatni, játszani a kutyámmal (megjegyezném, hogy szeretem az állatokat). Illetve a kedvenc hobbimat is magányomban szoktam végezni: a rajzolást. Nagyon szeretek tájakat, tárgyakat, állatokat és embereket papírra vetni. Jó pár éve csinálom már, lassanként a szenvedélyemmé vált, így amikor pár éve meghívást kaptam a Summer Campbe az ismerőseimet nem érte váratlanul a dolog, csak engem. Anyuék meg bíztattak rá, hogy vegyek rajta részt, hiszen így részese leszek egy közösségnek, emberek fognak körülvenni a nyáron is és nem csak a szobám négy fala. Azt mondták, hogy még élvezni is fogom és igazuk is lett, tényleg élvezem, már több mint 3 éve.

Én, a rajzpapír és a ceruza.  Örök és szinte már elválaszthatatlan barátok vagyunk. Éppen ezért nem is tudom, hogy beszélni vagy inkább rajzolni tanultam-e meg először. De az is lehet, hogy egyszerre, ki tudja. Az viszont kész tény, hogy nagyon szeretek rajzolni. Amikor jó idő van, egy padra kiülök az utcán, nézem a környékben lévő épületeket, tárgyakat és a járókelőket. Majd a kezem mintha csak életre kelni megindul a papír felé kezében egy grafittal és egyből elkezd egyenes és görbe vonalakat rajzolni rá, majd kis idő múlva kirajzolódik előttem valami az utcáról. Imádom ezt az érzést, olyan…
- Hé! Clarissa Oakley! A Föld hív téged! – hallom meg hirtelen legjobb barátnőm hangját, ahogyan éppen rám kiált. Pedig itt ülök a padon közvetlenül mellette. – Hallod a vételt?
- Mi…? Ja, igen… Kristálytisztán hallom. Nem kell a fülembe kiabálnod… - válaszolok neki kicsit zavarodottan és feldolgozva, hogy ez mennyi kárral járt nekem. Ugyanis nagyon jól tud kiabálni, ami most nem igazán volt hasznos.
- De, de. Éppen itt mondogatom neked, hogy mi történt velem a múlt héten erre te már néhány perce hümmögni is elfelejtettél – közli velem kicsit bosszúsan, de tudom, hogy igazából nem is haragszik rám. Már megszokta, hogy néha nagyon is bele tudok merülni az alkotásba. – Most éppen mit vagy kit rajzolsz ily nagy bőszen? – kérdezi meg kíváncsian közelebb hajolva hozzám.
- Semmit – felelem gyorsan és megfordítom a lapot, hogy ne lássa. Még nincsen készen és nem igazán szeretném mutogatni. – Mondom, hogy semmit! – nyomatékosítom meg miközben a lapot az előttünk lévő asztalra teszem, ahol a többi rajzom is hevert, amiket már látott.
Ő erre csak kérdőn felvonja a szemöldökét és beszédre nyissa a száját, de aztán mégsem szólal meg. Ekkor ugyanis véget ér a szélcsend, ami eddig volt és felkapja az összes rajzomat, révén, hogy barátnőm nem tette őket vissza a mappába és a szél most elkezdte őket szétszórni a környéken. Se szó, se beszéd, mindketten felállunk gyorsan és igyekszünk összekapkodni mindegyiket.
Én már éppen az utolsót venném fel, amelyik még folyamatban van, de valaki megelőz. Hálásan ránézek és aztán meglepettség és egy kis pír is kiül orcáimra. Pont az a srác vette fel, akit éppen most rajzolok le. Ez ám a jó bemutatkozás és a tábor még csak most kezdődött el.