Emma Stanton

Külső: amint azt láthatod, nem nőttem éppenséggel túl nagyra, de ez sosem szomorított el, mert így legalább bármilyen magas sarkút felvehettem. Függetlenül attól, hogy az igazán ritka alkalomnak minősült, mert valójában nem vagyok túlságosan oda értük. A lényeg, hogy ha nem tudtam csalni a magasságommal, akkor sem estem kétségbe, amiért ilyen pici vagyok. Az emberek mindig aranyosnak találnak és szimpatizálnak velem. Plusz hallottad már azt a mondást, hogy a jóból mindig kicsit adnak? Nos, kérlek, ez tökéletesen rám illik.
Hosszú barna hajam van, ami ugyan már volt fekete is, tarkítottam vörös vagy épp rózsaszínű hajtincsekkel, de valamiért mindig visszatérek az eredeti hajszínemhez. Nagy bociszemeimmel szinte bármit el tudok érni, ami mellé társul a száz wattos mosolyom, így pedig a siker garantált.
Ami az öltözködésemet illeti szeretek egyedi lenni, színes, kitűnni a tömegből. Persze azért ezt sem viszem túlzásba, arra pedig mindig figyelek, hogy a ruhadarabjaim passzoljanak egymáshoz. Cipők közül a kényelmes, de szép balerinacipők a kedvenceim. Az ékszereket is nagyon szeretem, minden mennyiségben jöhetnek. Kivéve a gyémánt és az arany. - A jövendőbelim jól fog velem járni, mi? - Erre nincs magyarázatom, egyszerűen nem szeretem a magamutogató gyémántot, ahogy az aranyat sem a színe miatt.
Ó igen, egy nagyon fontos apróságot elfelejtettem. Többnyire úgy ismerhetsz fel, ha találkozol velem akár a nyílt utcán, akár itt a táborban, hogy egy hatalmas piros fejhallgató van a fejemen. Állandóan.

Belső: optimista, álmodozó, vicces, ismerkedős, bátor, kíváncsi, makacs és túlontúl őszinte. Ez mind én vagyok.
Talán én vagyok a világ legoptimistább embere, hiszen mindig hiszek abban, hogy valami új és jó dolog fog történni. Elém is sodort már az élet olyan eseményeket, amely nagyon megbántottak vagy összetörték a szívemet. De hiszem, hogy minden okkal történik és hogy rossz dolgok után jók történnek majd.
Egészen kicsi korom óta énekes szeretnék lenni, erről az álmomról pedig egyszerűen nem vagyok hajlandó lemondani. Bár úgy tűnik nem is kell, hisz itt vagyok a Summer Camp-ben és nem véletlenül kerültem ide.
Szeretem sok emberrel körbevenni magam, jókat beszélgetni, nevetni és viccelődni, ha persze a társaság többi tagja is vevő rá. Ugyanakkor kevés igaz barátom van, de nem panaszkodom, mert tökéletesen elégedett vagyok velük.
Ha én egyszer valamit megfogadok, akkor mérget vehetsz rá, hogy nem tágítok az elképzeléseimtől. Ekkor rossz, ha a kíváncsiság makacssággal vegyül, mert ha ez a két tulajdonságom találkozik, akkor tényleg elviselhetetlenné válok. Legalábbis az exem szerint. De várjunk... Kit is érdekel a véleménye? Ja senkit. Hoppá, akkor nem szóltam.

Annyira megyek a zene ritmusára, hogy észre sem veszem, hol kötök ki. Pont megfordulnék, de a találkozás immár nem maradhat el, aminek végképp nem örülök. Nem vagyok egy haragtartó típus, ugyanakkor azért eszméletlenül be tudok pöccenni, hogyha átvernek, játszanak az érzéseimmel, s főleg ha megcsalnak. Így volt ez Jake-kel is. Mindössze negyvennyolc órát kellett volna kibírnia nélkülem, de nem, neki ez bizonyára túl soknak bizonyult és már is a szomszéd lánynál keresett vigaszt. Hát egészségére.
Szélsebesen száznyolcvan fokos fordulatot veszek és sietősebb tempóra váltok, de késő, ezt pedig akkor érzem, mikor egy kéz érinti meg a vállam, majd előttem megjelenik az előbb emlegetett exem. Unottan lehúzom a fejemről a fejhallgatót és rápillantok, de szemeimet nem pihentetem rajta, sokkal inkább amilyen gyorsan csak lehet másfelé nézek.
- Nagyon csinos vagy ma, Emms. - Hízeleg, de mikor keze az arcomhoz ér, automatikusan elkapom a fejem és szúrós tekintettel rámeredek.
- Emma, neked csak Emma. - Emms volt a kedvenc becenevem, éppen ezért rendkívül nem tudtam tolerálni, hogyha olyasvalaki hívott így, akit ki nem állhattam.
- Rendben. Akkor feltűnően szép vagy ma, Emma. - Szemeimet forgatom a gúnyos hanglejtését hallva, mikor a nevemet ejti ki.
- Csak bökd ki, hogy mit akarsz. - Förmedek rá, szinte úgy, mintha nem is én lennék. Sose szoktam így viselkedni, ő erre meg a legrosszabb énemet hozta elő belőlem, ezt pedig már most ki nem állhattam.
- Nem maradt nálad a kabalám? Az a kicsi szörfdeszka, ami a kulcscsomómon szokott lenni. - Legszívesebben visszaszóltam volna neki valami olyasmit, hogy mi van a kabalád nélkül elveszett ember vagy? De nem tettem. Nyeltem egyet, de mielőtt bármit is mondhattam volna, megszólalt a telefonom. Amint megláttam a vicces fényképet, azonnal mosoly kúszott a számra, Jake legnagyobb meglepettségére. Mit sem törődve azzal, hogy még nem válaszoltam neki, felvettem a telefont.
- Szia, Édes. - Nyájas hangon szóltam bele, várva a reakciót az én drága egyetlen kamupasimtól. Emlékszem, mennyire ideges voltam, mikor eléálltam ezzel a kérdéssel, s habár nagyon bíztam benne, hogy belemegy, igazából nem gondoltam volna, hogy igent mond.
- Látom társaságod van. - Szemeimmel rögtön kutatni kezdek utána, amikor pedig megpillantom őt jó pár méterrel messzebb, még szélesebb mosoly terül szét az arcomon.
- Ó, te is hiányoztál. - Szövegelek vissza, közben hallgatva, hogy mit is mond nekem pontosan.
- Kezdődik a játék, mi? - Kérdezi, hisz rögtön érti, miről szól a szituáció, ezért is őt szerettem volna felkérni erre a címre. Meg persze azért, mert nagyon jóban is vagyunk, de ez már mellékes.
- Oké, megyek. - Elbeszélek mellette, hogy úgy tűnjön Jake-nek milyen fontos dolgokat vitatok meg a pasimmal, de jól láthatóan és számomra hallhatóan is Lys remekül szórakozik a vonal túlsó végén. Mert meg kell hagyni, ilyen beszélgetésben nem volt még részünk.
Kinyomom a telefont, s elindulok kamubarátom felé, majd vissza sem fordulok Jake-hez, csak odakiáltok neki. - Holnap bedobom a postaládádba! - Sietősebb léptekkel megyek tovább, majd Lys-hez odaérve kicsit nagyobb erővel csapódom neki, mint terveztem. Majd egy gyors puszit nyomok a szája sarkába, ami messziről még úgy is tűnhet, mintha megcsókoltam volna. Kézen fogom és magammal húzom, míg eltűnünk a ház mögött.
- Édes? - Kérdezi felvont szemöldökkel, belőlem meg kitör a nevetés.
- Jól van! Kellett valami becenév! - Nevetgélve tovább sétálunk, hogy végre belevethessük magunkat az itteni életbe. Egy "párként".