Kenneth Eriksen

Magas vagyok, barna hajú, barna szemű... nem egy tömegből kiemelkedő figura. Megtanultam már, hogy nem érdemes felhívni magamra a figyelmet, és ezt az elvet követve élem az életemet: meglapulok, beleolvadok a környezetembe, ha tehetem, inkább eltűnök. A ruházkodásom sem hivalkodó, bár elismerem, lehetne egy kicsit jobb is. De ha az ember az állam kenyerét ette egész életében, majd el kell vállalnia valami harmadrangú munkát negyedrangú bérezésért, hogy öt év múlva legyen bármi esélye egyetemre járni, nem igazán válogathatja meg a ruházatát. Viseltes ingek, kifakult farmerek, rongyos cipők. Nincs sok okom a panaszra, megoldom, és a végcélom tartom a szemem.
Mit érdemes még tudni rólam? Elszánt vagyok. Ahogy említettem, a szemem a célon - csak azt nem tettem hozzá az előbb, hogy bármibe kerüljön is, elérem azt. Ami nem egyszer brutális kihívás, ugyanis nagy kézelőerőm van (író vagyok, vagy mi a szösz), és általában a csillagok fölé célzok egyel. Segítséget márpedig nem fogadok el, nem is azért, mert olyan önérzetes lennék. Az önérzetességről le kellett mondanom valamikor tízéves korom környékén? Miért? Mert végtelenül kétbalkezes vagyok. Nem kell engem lökni a lépcsőn, elég elkalandoznom egy picit és leesek magamtól.
Szóval, akkor mi hasznom van? Adott egy kölyök, aki kicsit túl sokat tud képzelni magáról, akire jobb nem rábízni a házat, ha az ember nem akarja romokban találni... Mit ajánlhatnék én az emberiségnek? Egy: humor. Ez ugyanúgy fejlődött ki, ahogy az önbecsülésem le. Szükségem volt rá ahhoz, hogy egyben tudjam tartani magamat. Tény, hogy leginkább szituációkban vagyok jó, ironikusan, alkalmasint szarkasztikusan tálalom a dolgokat, más esetben lehet, hogy csak kínos csönd fogja követni a kommentemet. A másik az írás. Mert abban piszkosul jó vagyok. Gyerekkorom óta olvasok, öt éve írok, és foglalkozom ezen belül mindennel, a prózától elkezdve a forgatókönyveken keresztül egészen a drámáig. Nagy kár, hogy én nem látom annyira jónak, de ha ennyit ismételgetik az írókörben, akkor legalábbis hajlamos vagyok látni a dolgok erősebb oldalát is.

– Az kettő ötven lesz – mosolygok előírásszerű kedvességgel a vásárlóra a pult mögül. Akárhányszor elgondolkodok azon, hogy van még erőm a századik alkalommal is eljátszani ezt a századik, kövér középkorúval szemben, eszembe idézem, hogy másfél hete még csak a tányérokat moshattam el, márpedig ahhoz képest ez igen komoly előrelépés.
Még szerencse, hogy ennyire felelősen költöm el azt a kevés örökségem, amit anyámék rám hagytak. Ő amerikai volt, apám ír, akkor haltak meg, amikor kétéves voltam, és mivel semmi emlékem nincs róluk, az összes rám maradt emlékeztető egy megsárgult fénykép meg egy gyorsan fogyatkozó bankszámla ami nem volt valami nagy már a kezdet kezdetén sem. Ez a meló ráadásul nem igazán segít sokat hozzátenni a dologhoz, főleg azóta nem, hogy megégettem a kézfejem és kénytelen voltam hozzányúlni a megtakarításokhoz a kifizetésére.
Egy magas figura következik a sorban, öltönyt visel, napszemüveget... Mi a fenének neki napszemüveg? Még csak nem is süt odakint a nap. Egyébként is, Seattle és a napsütés? Itt élek már egy ideje, de erről még életemben nem hallottam.
– Üdv, Kenny – köszön nekem, én meg nem feltételezek semmit emögött, tekintve, hogy a ruhámra varrva hordom a nevemet. – Szeretnék beszélni veled. Valami fontosról lenne szó.
– Ne aggódjon, uram, a rendelése egészen biztosan időben fog érkezni.
Halovány vigyor. Ó, hogy én ezt mennyire utálom... Az olyan emberek sajátja, akik többet tudnak, mint én és nem átallik nekik ezt kommunikálni is. Ellenállok a kísértésnek és nem forgatom meg a szemem.
– Megvallom, szívesen ennék valamit, de most nem erről van szó. – Megrázza a fejét és még mindig zavaróan vigyorog. – Láttalak tegnap este, Kenny. És piszkosul jó voltál.
Egy pillanatra megfagyok. Látott? Mit jelentsen ez? vagy van egy zaklatóm, aki éjjel besurrant a lakásba és végignézte ahogy zuhanyzok, vagy pedig... Ó, basszus. A második lehetőség egy kicsit még zavaróbb is, mint az első. Nem lehetne egy perverz, aki fiatal fiúk húsára éhezik? Kérem szépen...
– Eljött a Körbe – mondom halkan. Kizárom a vársárlók dühös kommentjeit, és tudom, a férfi is ezt teszi. Egészen addig, ameddig egy túlsúlyos nő vagy férfi úgy nem dönt, megéri a jól átsütött hamburgerért cserébe áttaposni az öltönyösön.
– El. És meghallgattam a történetedet. Remekül vezetted végig. A karakterábrázolásod még javulhatna, de... Van még rá időd. Mindenesetre, ezért vagyok itt. Szeretnék ajánlani neked egy lehetőséget. – Engem nézett, és hirtelenjében nem tudtam semmi mást, mint biccenteni egyszer. Valamiért nem bízok az idegenek által adott lehetőségekben, de hát az írás az álom, nem igaz? És ha valaki azt mondja, jobb lehetek benne, ki vagyok én, hogy visszautasítsam? – Valami gond van?
– Ugyan, semmi – felelem. – De most már jó lenne, ha rendelne is valamit. Még a végén kirúgnak az álommelómból maga miatt...