Kate Harper

Külsőre egészen úgy festek, mint bármelyik más korombeli. Vállig érő, sötét színű hajkoronám legtöbbször kiengedve hordom, összefogni csak tánc közben szoktam, vagy ha már nagyon meg kellene mosnom. Az arcomon sminket szinte soha nem látni, pedig az átvirrasztott, végigtáncolt éjszakák eredményeképp megjelenő sötét karikákkal minden barátnőm szerint kezdenem kellene valamit. De ugyan kinek van ideje hosszú perceken keresztül ácsorogni a tükör előtt reggelente? A készülődésre szánt időm nagyobbik része amúgy is elmegy a megfelelő ruhadarabok kiválasztására, hisz az sem a legegyszerűbb feladat, tekintve, hogy a ruhatáramat eszembe sem jut havonta frissíteni, én viszont változom. A szüleim által beszervezett dilidoki szerint testképzavar, szerintem csak a maximalizmus annak okozója, hogy az elmúlt néhány hónapban rendszeresen hagytam ki a reggelit és a vacsorát a napirendemből. Mindegy melyikre fogjuk, az eredmény ugyanaz.
A viselkedésem első sorban a körülöttem lévőktől függ. Tudok bunkó lenni, lekezelő, közönyös, akár még nagyképű is, ha arról van szó, de igyekszem az esetek többségében pozitívan állni mindenkihez, aki egy kicsit is megérdemli. Kivétel nélkül mindig a legjobbra törekszem, az esetleges bukások sem tántoríthatnak el a célomtól. Mindezek ellenére rettentően naiv vagyok. Nekem nem kell ígérni semmit ahhoz, hogy valaki elnyerje a bizalmam, sőt, a kifogásokkal sem kell fáradni, ha az illető végül eljátssza, hisz a végén úgyis saját magamat hibáztatom.

S megannyi próbálkozás, jajveszékelő kiáltás után nézd, hova jutottál, a legkisebb porszemnél is kevesebbre tartanak a szekrényben évek óta pihenő focilabdán.
Halkan zihálva, sajgó végtagokkal ücsörögtem a hideg, koszos parkettán, a hatalmas tükörből szigorú tekintettel bámultam magamra. Az óra mutatója már rég elhagyhatta az éjfélt, és hiába ígértem meg magamnak, hogy korán lefekszem, képtelen voltam rá. A fejemben ismétlődő kegyetlen szavak késként szurkálták a szívem még akkor is, mikor a fájdalomtól eltorzult arccal felálltam, hogy újrakezdjem a már jól betanult mozdulatsort. Minden alkalommal leírhatatlan büszkeséget és örömöt éreztem, ha sikerült tökéletesítenem egy koreográfiát, de mindez elmaradt, elfoglalta helyüket az elkeseredettség, szomorúság, illetve a magam iránt érzett harag. Rég meg kellett volna már tanulnom a leckét, de képtelen vagyok rá. Újra és újra elkövetem ugyanazt a végzetes hibát, mindig bízom, soha nem a megfelelő emberben. Nem tudom megjegyezni, hogy nem értenek meg, teljesen máshogy látják a világot, mint én. Még akkor sem, ha hasonló szavakkal illetnek, mint a minap a nővérem, bár tény, hogy az összes eddigi közül az övéi fájtak a legjobban. Azt hittem, hisz bennem, büszke rám, és támogat. A legrosszabb rémálmomban sem mertem volna feltételezni, hogy egy teáskanalat jobban képes tisztelni.
A szemem sarkából láttam, ahogy anya álmosan becsoszog, kihúzta a fülemből a fülhallgatót, és maga felé fordított.
- Alvás van, Hattyúhercegnő – szólt rám ellentmondást nem tűrő hangon.
- Anya, még egy fél órát. Nem megy – ez lett volna az aduász, általában nyert ügyem van, ha ezt vetem be, viszont a rosszalló szemforgatás láttám azonnal tudtam, hogy ezúttal nem jött be.
- Már egy órája kint ülök, tökéletesen megy. Becca a baj, igaz? – kérdezte néhány fokkal lágyabb hangnemben, mire bizonytalanul bólintottam. Újra lejátszottam a fejemben a tegnapi veszekedésünket, melynek végén jó hosszan kifejtette, hogy mekkora lúzernek tartott mindig is, amiért én merem követni az álmaimat. – Délután beszélek vele, jó? Megígérem.
Halvány mosollyal bólintottam újra, majd a szokásos jó éjt puszi után minden megmaradt energiámat összeszedtem, hogy gyorsan letusolhassak, és megmenthessek hat egész órányi alvást. Megkönnyebbültem pihentem le, hisz tudtam, hogy aznap kezdődött az utolsó tanítási hét az iskolában, ami a hónapok óta kinézett nyári tábor közeledtét is jelentette, ahol reményeim szerint tucatnyi hozzám hasonlóhoz lesz szerencsém. Nem lesz Becca, idegesítő osztálytársak, álbarátok tömkelege, gúnyolódó tekintetek. Csak én, és az álmaim, büntetlenül.