Takeda Tsunetatsu

Hogy milyen vagyok? Ha engem kérdezel, egy isteni csoda. De tényleg, ilyen tökéletesre ritkán sikerül egy ember. Mind külsőre, mind belsőre. Na jó, a viccet félretéve, vannak azért negatív tulajdonságaim, például az, hogy hiányzik belőlem a hiba. Nem kell ám komolyan venni, azért ennyire nagyképű nem vagyok. De azért tisztában vagyok azzal, hogy mire vagyok képes. Nincs bennem álszemérem, vagy hasonló.
Tisztában vagyok először is a külső adottságaimmal. Sokszor kaptam már meg, hogy nem valami maszkulin a megjelenésem, de csak az irigység beszél abból, aki ezt mondja! A lányokkal sose volt gondom, ebből kiindulva annyira vészes mégse lehetek, sőt! A szemem formája ázsiaihoz képest igen kerek, ez pedig különlegessé teszi az arcomat, bár tény, hogy mint a legtöbb japán, én sem vagyok épp egy égimeszelő, de azért annyira törpe sem. A hajamat időről időre variálom, hol megnövesztem, hol levágatom, néha így, néha úgy fésülöm. Most éppen félhosszú, igazából ezt szeretem a legjobban. Csak így is meg lehet unni. Ami az öltözködésemet illeti, általában a sportosabb, lezserebb ruhákat részesítem előnyben, de azért ha kell, természetesen ki tudok én is öltözni.
Egyébként egy tök jó fej fickó vagyok szerintem. Talán egy kicsit többet beszélek a kelleténél és hajlamos vagyok túl lazán venni a dolgokat. Meg ha valami nem érdekel, arra tényleg nagy ívben teszek. Nem Japánban nőttem fel, így az átlag ázsiaiakhoz képest közvetlenebb és szókimondóbb vagyok. Talán ezért nem is tud annyira hovatenni Mashiro, aki szintén nem az a klasszikus japán nőideál, hogy úgy mondjam. És itt most nem az ólábára gondolok, hanem a beszédstílusára, a modorára. Néha még egy jakuza is megirigyelhetné, komolyan. Na én ezt elég jól tudom kezelni, mert megszoktam az európai, amerikai lányok viselkedését. Ezzel néha még őt is zavarba tudom hozni. Egyébként nem vetem meg a szebbik nemet, vagy az afféle szórakozási módokat, amiket általában egy korombeli űz. Mégsem mondanám magam linknek, szerintem igenis lehet rám számítani. A barátaimnak például mindig ott vagyok, ha kell. A gyerekkori barátomat is lehetőségeimhez mérten igyekszem segíteni. Ha kell, a kocsmából részegen hazatámolyogni is. Mondom, én mindig ott vagyok, ha szükség van rám. De komolyan.

Diplomatacsaládból származom, a gyerekkorom jóformán utazással telt, a világ számos pontján éltem és ez ellen sose volt semmi kifogásom. A szüleim már kiskorom óta úgy tervezték, majd követem apámat a pályán, hogy nekem különösebb huzalmam sosem volt ennek irányába, arról pedig egyszerűen vettek tudomást. Igazából szerintem még mindig titkon ebben reménykednek. Pedig jó lenne, ha megértenék, hogy én énekesként szeretnék karriert befutni, mégpedig egyenesen világhírre törnék. Annyit viszont biztosan köszönhetek ennek az életformának, hogy a nyelvismeretem az megvan hozzá, hiszen aligha sok japán mondhatja el azt magáról, hogy már húszas évei elejére három idegen nyelven tökéletesen beszél. Egyébként azt mondják, lehetne belőlem jó diplomata, mert az emberekkel is elég jól tudok bánni, könnyen megtalálom a hangot bárkivel. Leszámítva egyet, a gyerekkori barátom unokatestvérét... Bár ő is néha egész elviselhető tud lenni. Mondjuk, amikor alszik…
Mindenesetre én igyekszem megtalálni benne is a jót, mert az egy dolog, hogy az unokatestvére a legjobb barátom, de nemrég tudatták velem a szüleim, hogy Mashiro-sanban bizony a jövendőbelimet tisztelhetem. Mit mondjak, nem egészen ilyennek képzeltem… Én igyekszem kedves lenni vele, de ha egyszer olyan vicces, amikor felhúzza magát…
Akárhogy is, remélem, ez a házasság sem vet gátat az álmaimnak az énekesi karrierről. Mert ez a tábor egyébként még egész jó ugródeszka is lehetne hozzá. Persze majd minden elválik. A sorsát úgysem kerülheti el senki. De épp ez az, amit a szüleim aligha akarnak megérteni. Talán már kezdik elhinni azzal, hogy meghívást kaptam ide, hogy talán nem vagyok tehetségtelen, de ezt az egészet ostoba hóbortnak tartják, nem komoly hivatásnak. Nehéz meggyőznöm őket az ellenkezőjéről, bárhogy próbálkozom.
Szerencse, hogy a gyerekkori jó barátom velem van, ő is meghívást kapott. Sőt, sajnos az unokatestvére, Mashiro is, akivel ahogy az Japánban még elitebb körökben szokásban van, előre lerendezett a házasságunk. Pedig hát mit is mondhatnék a mi kis kapcsolatunkról találóbbat, minthogy utálat volt első látásra. Szinte már hobbinkká vált egymás idegeire menni. Próbálom viccesen felfogni, végtére is valahol szórakoztat, ahogy pulykatojás módjára felfújja magát. Dehogy a „hercegkisasszony” legyen a jövendő feleségem…