Lucinda Cook

Itt vagyok, itt állok ellőtted. Mondd, mit látsz?
Ne engedd, hogy megtévesszen a fényes haj, a ragyogó mosoly és a bájos pofi. Ne törődj az ártatlannak tűnő, hatalmas őzike szemeimmel, se a testhez simuló ruháimmal. Mind-mind csak álca, hogy ne láss a felszín alá. Hogy miért? Egyszerűen nem kell többet tudnod rólam.
Az emberek többsége nem ismer igazán, ámbár azt hiszik, hogy igen. Mindig olyannak mutatom magam, mint amilyennek ők látni akarnak. És persze mindig úgy viselkedem velük, ahogyan ők viselkednek velem. Végül is mindenki azt kapja, amit ad, ez így fair.
Az élet és a szüleim okozta keserűség sosem vette el az életkedvemet, amire kifejezetten büszke vagyok. Szeretek beszélgetni, új emberekkel találkozni, így bármelyik nagyobb társaságba könnyen beilleszkedem. Pedig pár évvel ezelőtt nem így viselkedtem...
Hatalmas falakat vontam magam köré és a testvéremen kívül senkit sem avattam be az életembe. Tök mindegy volt, hogy mit mutattam a külvilág felé, valójában magányos voltam és féltem. De egy kis idő után megtanultam a félelmet erővé alakítani és ez alapjaiban megváltoztatta az életfelfogásomat.

A földön fekve érzem, ahogy hideg, sós könnyem marja az arcomat. Nem mozdulok, mert félek. Félek attól, hogy újra megüt, s hogy talán sose tudok felkelni majd a padlóról. Pedig mennék, kúsznék, megharapnám, csak, hogy végre elengedje Rich-et. Utálom, mikor megüti... Nem akarok több vért látni.
Kezemet óvatosan a fejem alá csúsztatom, szemeimet lehunyom, de amint megérzem a ragadós anyagot, megijedek.

Zihálva felülök az ágyamban, kezeimmel a hajamba szántok és a levegőt kifújva nyugtázom, hogy csak álmodtam az előbbieket. Megsimítom arcomat és megpróbálom minél előbb kiűzni a rémálmot a fejemből. Utálok visszaemlékezni a gyerekkoromra, ami mindennek mondható, csak éppen boldognak nem. Az örökös üvöltözések és verések... A hideg kiráz, ahogy némelyik kép újra lejátszódik a szemeim előtt.
Lerúgom magamról a takarót és kikászálódom az ágyból. Megteszek pár lépést, majd testvérem ágya felé pillantok, de csak ürességet látok ott.
- Rich? - Nevén szólítom, de érzem, hogy választ hiába várok. Alig telik el pár másodperc, az ajtó kicsapódik és óbégatva besétál rajta szeretett bátyám. Gyorsan odalépek hozzá, bezárom utána az ajtót és besegítem a szobába. Ahogy az ágyára segítem, a fülembe ordítja legújabb szerzeményét, én pedig próbálok minél távolabb hajolni tőle, mielőtt még megsüketülök.
Lefektetem az ágyba, betakarom, majd bekészítek mellé egy lavort, ha rosszabbra fordulna a dolog. Már pedig mindig rosszra fordul. Ezt tapasztalatból mondom, hiszen ez megy már egy ideje. Minden este, ugyanaz a forgatókönyv, amit már rettentően unok, de nem tehetek ellene semmit. Ketten maradtunk, csak egymásra számíthatunk, így erősnek kell lennem.

- Megvan minden? - Idegesen kutatok a táskák között, vagyis konkrétan abban a két táskában, amiben elfér az egész életünk. A kérdést felé intéztem, de igazából azt a sárga jegyzetfüzetemet keresem, amibe tegnap olyan bőszen írogattam a legújabb regényemet.
- Kapd el! - Kiáltja nekem, fejemet hirtelen felé fordítom és reptében kapom el a felém dobott, előbb említett füzetet. Vállamra kapom a táskámat, majd megállok fivérem mellett az ajtóban, ahonnan visszanézünk eddigi "otthonunkra". Fura, de mintha valamiféle apró szomorúságot vélnék felfedezni a szívemben. Pedig az igazi élet csak most kezdődik. Egy olyan lehetőség által, amit csak a Summer Camp tud felajánlani nekünk, így nincs is okunk a maradásra.
- Mostantól minden más lesz. - Suttogja halkan, bár azt nem tudom eldönteni, hogy engem vagy éppen saját magát akarja-e nyugtatni ezzel. Hisz a mi életünkben soha, semmi sem volt jó. De most már legalább csak ketten vagyunk, a szüleinktől távol, s ez az, ami igazán jót tesz nekünk.
- Mostantól minden rendben lesz. - Felelem válaszul, s mint egy mantrát, úgy elraktározom ezt az egyetlen egy mondatot a fejemben. Annyi szenvedést és kínt kellett átélnünk, hogy innentől kezdve csak felfelé vihet minket az út. És így is lesz.