Trash Nolan

Mit is írhatnék magamról. Nem vagyok más, nem tűnök ki a tömegből, ha a jellememet nézzük. Ha a külsőmet, akkor természetesen igen, de ez nem is lényeg. Míg az egyik vad és első benyomása az embernek az, hogy jobb ha hozzám se szól, míg a másik kedves, őszinte, talpraesett és barátságos. Mert igen, ez vagyok én. Bár a külsőm alapján az emberek a drogokat a piálást a nőzést nézik ki, de ez nem én vagyok. Igaz, a jó bulikat nem vetem meg, szeretek a haverokkal lógni és a csajokat sem üldözöm el magam mellől, viszont nem vagyok az az igazi lázadó típus. De ezt szerintem majd sokan észre fogják venni, akik veszik a bátorságot és megismernek.
Türelmem van elég, és bár nem kimondottan kedvelem a pofonokat, dde ha nagyon kell kiosztok párat. Sajnos a külsőm miatt elég sok támadás ért, de megtanultam felemelt fejjel járni, és nagyban leszarni mások véleményét. Én így érzem jól magam, ha másnak nem tetszik, ne nézzen rám. Nem fogok senkinek sem sírva könyörögni, hogy legyünk barátok, van nekem elég.
Na, de ha már ennyi szó esett a külsőmről, akkor tessék csak megnézni a képeimet és te is láthatod, hogy nem beszélek a semmibe. Tetoválások, szegecsek, fekete ruhák. Ez vagyok én.

Megszülettem, felcseperedtem... Na jó, gondolom, ennél picit részletesebb leírás kell ide. Szóval, New Jersey-ben születtem húsz évvel ez előtt, de alig fél évre rá, anyámmal el is költöztünk. Állítólag összekapott valami baromságon apámmal és elcuccoltunk. Ennyit tudok, nem beszélünk róla. Azóta jöttek mentek a nevelőapák, de nem igazán érdekelt semmi. Jó gyerekkorom volt, jó jegyeim voltak és már elég régóta foglalkoztatott az éneklés is. Kb. mióta tudok beszélni. Anya mindig is azt mondta nekem, hogy ezzel kellene foglalkoznom, hogy legyek énekes, mert sokra vihetem. Hát megfogadtam a tanácsát. Először az iskolai énekkar tagja voltam, majd gimiben eldöntöttük a haverokkal, hogy bandát alapítunk. be voltunk zsongva, volt fellépési lehetőségünk is, nagyon jók voltunk, úgy éreztük, miénk a világ.
Ám ennél feljebb soha nem kerültünk. Egyetlen kiadó sem akart velünk foglalkozni, nem kaptunk ajánlatokat, semmi. Lassan a banda feloszlott és én is kezdtem elveszíteni a reményt. Tovább tanultam, énekelgettem, mikor éppen kedvem volt, talán így akadtak rám is.
Talán egy hónapja várt odahaza a levél, amiben meghívtak ebbe a táborba. Nem kicsit meglepődtem ezen, mert sosem hallottam még róla, ezért utána néztem egy kicsit és újra feléledt bennem a remény, hogy talán itt sikerülhet. Így nem sokat gondolkoztam az egészen egyből csomagolni kezdtem.
Szóval, így kerültem a Summer Camp-be. Igaz, nem vágyok én világhírre vagy hasonlókra, és nagy sajnálatomra Peggy-t nem is hozhattam magammal, de mindennek ellenére, sok jót várok ettől a tábortól. Talán még sikerül is, hogy valaki legyek.